Játszótér és a szenzoros gyermek

Játszótér

A legtöbb gyerek szeret játszótérre menni. Itt ismerkedik először a többi gyermekkel, tanul el új dolgokat, köti meg az első barátságokat. Ma már rengeteg játszótér közül válogathatunk (http://jatszoterkereso.hu/).

Amikor eltérő fejlődésmenetű gyermeket nevelünk, nem mindig könnyű eldönteni, merre induljunk, és az elején fejtörést okozhat (függően a gyermek problémáitól), hogyan is oldjuk meg a játszóterezést.

A játszótéren - minden pozitív hatása ellenére - találkozhatunk néhány negatívummal is, amire jobb, ha felkészülünk.

Néhány példa:

  • A játszótéren találkozhatunk más szülőkkel, akik beszélgetést kezdeményezhetnek velünk. Gondoljuk végig (a gyermek diagnózisától függően), hogy kinek mennyit és mit szeretnénk elmondani. Készüljünk fel arra, hogy nem feltétlenül ismeri a másik szülő, hogy mit takar a diagnózis, vagy esetleg elsőre megijed, nem tud mit mondani.
  • Nagyon fontos, hogy „ne szégyelljük” magunkat. Álljunk ki magunkért és a gyermekünkért.
  • A játszótér sajnos nagyon jó színtere lehet a kéretlen nevelési tanácsoknak, az ötleteknek, és az oly sokat hallott mondatoknak, mint pl. „Minden ilyen korú gyermek ezt csinálja.”stb. Készüljünk fel ezekre a mondatokra. Találjuk ki előre, hogy hogyan reagálunk (természetesen ezt nem mindig könnyű kivitelezni).
    • Hasznos megoldás lehet egy kitűző készítése. (Erik szüleiként nagyon jó tapasztalataink vannak a kitűző használatával). Erre rá lehet rakni a gyermek fényképét és a diagnózisát. A „kéretlen tanácsot osztogatókat” megzavarja a kitűző:
      • Lehet, hogy nem ismerik a rövidítéseket.
      • Rájöhetnek, hogy eddig kéretlen tanácsokat osztogattak.
      • Eszükbe juthat, hogy nem minden betegség látszik, de ettől még léteznek és gondot okoznak a mindennapokban.
      • Lehet, hogy nyitottá válnak és kedvesen megkérdezik, hogy mit takarnak a rövidítések. Ekkor el tudjuk ezt mondani és nagyobb valószínűséggel találunk megértésre.
  • Mi szülők vagyunk a gyermekeink szócsövei a világ felé. Meg kell tanítanunk nekik, hogy lehet „mások”, de ettől nem jobbak vagy rosszabbak.  Nem szabad hagynunk, hogy a kéretlen tanácsok, a „beszólások”, az értetlenkedés, amely tudatlanságból fakadhat, elbizonytalanítson minket. Emlékezzünk rá - még ha bizonyos szituációkban nagyon nehéz is -, nem nevelési hibáról van szó, nem rontottunk el semmit, az SPD egy neurológiai betegség.

Gyermekek és a játszótér

Fontos:

  • A játszótér a játékról szóljon. Ne erőltessünk rá a gyermekre semmit.
  • Ha van, ha nincsen diagnózisunk, ne mondogassuk a gyermeknek, hogy „nézd Józsika milyen magasra mászott”, vagy „Klárika milyen szép várat épített” stb.
  • Ne felejtsük el, hogy minden gyermek más ütemben fejlődik, mások az erősségei. Egy SPD-s gyermeknek, legyen ingerkerülő vagy ingerkereső, nagyon kell koncentrálni a játszótéren arra, hogy a lehető legjobban össze tudja tartani magát.
  • Előfordulhat, hogy más gyerekek cikizik, piszkálják a gyermekünket. Készüljünk fel erre, és készítsük fel a gyermekünket is. Találjunk ki egy frappáns választ az ilyen helyzetekre. Ha a gyermek kora már engedi, az ilyen szituációkat mindig beszéljük meg vele később.
  • Ha a gyermek már elég nagy hozzá, érdemes neki is kitűzőt vagy egy pólót csináltatni. Külföldön már bevett szokás, hogy bármilyen betegséggel vagy problémával küzdő gyermekek használják ezt a módszert.
    • Fontos:
      • Erre nem azért van szükség, hogy a gyermek vagy mi felhívjuk magunkra a figyelmet. Azért szükséges, mert a társadalom tudatlanságból sok olyan helyzetet generál, amely bántó és sértő lehet.
      • Információ átadás.
  • Ha gyermekünk ingerkereső, játszótér előtt érdemes egy kicsit kimozgatni. Erre jó a trambulin, bokszzsák ütögetése, párnacsata, stb. Erre azért van szükség, mert mire kiérünk a játszótérre, addigra egy kicsit lenyugszik, és nem feltétlenül mutatja be a fáramászási vagy extrém hintázásai tudományát.
  • Az ingerkereső SPD-s gyerekek kortól függetlenül extrém bátrak tudnak lenni.

 

  • Fontos, hogy átbeszéljük a játszótéri szabályokat.

    • Sorban állás (ehhez érdemes egy kisautó, vagy bármilyen kis játékot a zsebébe rakni, amivel lefoglalhatja magát, míg sorba áll).
    • Át kell tudnia adni a hintát vagy más játékot.
    • Mindig beszéljük meg, hogy meddig maradunk.
    • Mielőtt indulni szeretnénk fél órával jelezzük a gyermekünknek, hogy 30 perc múlva indulunk. Aztán 15 perc múlva, majd az indulás előtt 5 perccel újra szóljunk. Így fel tud készülni, és könnyebben mehet a váltás. Elsőre nem szokott sikerülni, de néhány alkalom után meg szokják a gyerekek ezt a rendszert, és sírás nélkül haza lehet jönni.
    • Beszéljünk meg egy jelet, amivel a gyermek tudomásunkra hozhatja, ha úgy érzi sok neki az inger. Mindenképpen beszéljük meg a gyermekünkkel, hogy csak olyan esetben használja, amikor tényleg gond van, és ne azért, mert menekülni szeretne egy helyzetből.

 

Ahonnan az ötletek származnak:

Terri Mauro: The everything parent's guide to Sensory Processing Disorder

Britt Collins, MS, OTR and Jackie Lindner Olson:Sensory Parenting(From Newborns to Toddlersand The Elementary years)